Minden új Wu-Tang-album megkapja a "legjobban várt" jelzőt, a Wu-rajongók pedig világszerte számolják a megjelenésig hátralévő időt. Úgy érezhetjük, hogy kétségbe vonható az efféle feltétlen hűség egy olyan együttessel szemben, amely megkérdőjelezhető következetességgel rendelkezik olyan középszerű lemezek okán, mint Cappadonnától a "The Pillage" vagy Method Mantől a "Tical 2000".

Ezúttal azonban nem a tömegek elbutítása a cél: a Klán azon tagja, akit sem a szövegei, sem a hangja miatt nem szokás jobban dicsőíteni a többieknél, nemcsak saját elvárásait múlta felül, hanem a Wu-Tang-lemezek néha monoton összességénél is jobb anyaggal jött elő. A "Supreme Clientele" megjelenése kihívást jelent a Wu-központ népsége számára: egy kevésbé jelentős klántag albumának magasabb minősége általánosságban, a Klán szintjén is magasabb minőséget vonna maga után. Miért is ne lenne Ghostface albuma ugyanolyan jó, ha nem jobb, mint az elmúlt egy év Wu-Tanges termése? Ha képesek ilyen szintű anyaggal előállni, akkor ez szabály lehetne, nem pedig kivétel.

De lépjünk tovább. Egyetlen nagyobb negatívum van, amit mindenféleképpen el kell mondanunk az albumról: folytatja a Wu-lemezek gyakran zavaros tartalomjegyzékét. Ezért mindegyik jellemzett dalnál jelezzük, melyik sorszámmal szerepel valójában a lemezen - lásd: "Nutmeg" (No. 2). Annak ellenére, hogy az eddig nem ismert Black Moes-Art a zeneszerző itt, a hangzás és a stílus szinte klasszikus Wu-Tangnek nevezhető. A sóhajtozó fúvós rész, a szinte észrevehetetlen basszus, a lassítások mind hozzáadódnak a kiváló zenei élményhez. RZA vendégszereplése (a mostanra már szinte szabadon felcserélhető Bobby Digital képében) a hab a tortán.

A "Saturday Nite" (No. 4) ismerősen hangozhat: az alapja ugyanaz (bár gyorsabb tempóval), mint ami Pharoahe Monch "Mayor" dalában szólal meg. Szerencsére nem agyonhasznált alapról van szó, így jól működik itt is, főleg, hogy Ghostface rappelése javát hozza, hogy a rendőrökről és hamis vádjaikról meséljen. Ghost elbeszélőként a legjobb, és sajnos pont akkor ér véget a tragikusan rövidre vágott történet, amikor azt hinnénk, megismerhetjük a végkifejletet... talán nem is kell megismernünk.

Ha nem ismerős számodra az "Apollo Kids" (No. 6), akkor kívánom, élj sokáig. Ismét örülnék, ha RZA-nak köszönhetném meg a Wu-szerű, odavágós ütemet, de ez újabb ismeretlen, bizonyos "Hassan" szerzeménye. Világos, hogy a változatosság kedvéért figyelhettek az újoncokra, mivel tényleg ütemes bólogatásra és csettintésre bíró üggyel van dolgunk. A rejtélyes Tony Stark olyan szövegekkel zavarja össze hallgatóit, mint a következő: "This rap is like ziti, facin' me real TV, crest at high speed strawberry kiwi". Itt nem tehetünk mást, mint hogy vakarjuk a fejünket és nem jutunk semmire, mindezzel együtt a nóta és a rappelés is túl jó ahhoz, hogy ne feledkezzönk bele az élvezetébe.

Az album további részén RZA-gyöngyszemek szólnak, mint például a "Buck 50" ( No. 8 ) sztár-válogatottja, az intenzív "Malcolm" (No. 15) vagy a dallamos "Child's Play" (No. 17). Az újoncok teljesítménye felett érzett meglepődés továbbra is tart, mert remekműveket tesznek Ghost alá: ilyen Mathematics alkotása, a "Wu Banga 101" ( No. 18 ) és Jose Reynoso dala, a "We Made It" (No. 12). Zenei szempontból mindössze a furcsa (bár összességében nem elijesztő) "Stroke of Death" (No. 13) okoz törést a lemezen (úgy hangzik, mint mikor a magnófej begyűri a szalagot).

A lényeg, hogy hosszú idő óta először jelen kritika szerzője nem szégyell vonakodás nélkül ajánlani egy Wu-Tang-lemezt. Határozott fejlődés tapasztalható Ghostface első lemezéhez képest zenei szempontból, bár a szövegeket nézve azonos szinten vannak. Ironikus, hogy itt nagyobb Ghostface másik énjének, "Iron Man"-nek a jelenléte, mint azonos című lemezén, és jobban is működik. Az album és az felvezető kislemez, az "Apollo Kids" minden bizonnyal hónapokig nem kerül ki a lejátszókból és autós rádiókból.