Method Man - Redman - The Blackout




Yo, ha az MTV-re kapcsolsz, éppen láthatod a Real World legutóbbi évadát. Bár valami okból csökkentették a stáb létszámát. Úgyhogy most figyelj az újabb kezdetre:

Itt egy valós történet két fűbarátról, akiket bedugtak egy stúdióba. Túl sok az idejük, túl sok popkultúrát kell visszaöklendezniük és még ahhoz sem elég lelkesek, hogy legalább a képességeik felét beleadják a dologba. Method Man. Redman. Blackout.

Igazából ha ez az anyag a "How High" környékén jelenik meg, talán jobban fogadtam volna. Akkoriban magas volt az elvárás. Bárcsak tudtam volna, hogy akkor vannak a csúcson. Bárcsak akkor készítették volna el ezt a lemezt. Mostanra bár még mindig jók az ütemek, a dalszövegek és a szövegstílus eléggé megfáradt. Red és Meth mindketten unalmas lemezek után érkeztek el idáig (bár személyes véleményem az, hogy a "Doc's The Name" jobb volt a másiknál), egyikük sem úgy hangzik, mint aki lelkes, sikerre éhes, mérges vagy bármi hasonló. Úgy hangzanak, mintha túl sokat szívtak volna és alig várnák, hogy felbontsák a következő zacskót. Ebből nem kerekedhet jó lemez.

Az egyik dolog az, hogy azt hiszik, elég filmekből, régebbi albumokról lopniuk és eladhatják az egészet paródiaként vagy tiszteletadásként. Ez tévedés. A bevezetők igazán gyengék. Egyáltalán nem humorosak. Ó, egy Ideglelés - Blair Witch közjáték itt, egy Psycho-közjáték ott. Red vizelés közben szóról szóra elismétli Eazy E "Automobile"-bevezetőjét. Hé, jó ötlet a "Bridge" szót "Bricks"-re cserélni, nem? Semmi értelme. Nem az tette naggyá Red és Meth kettősét, hogy jól utánozták a popkultúrát, hanem hogy olyasmivel jöttek elő, amit megpróbált lekoppintani a popkultúra. A "Whatever Man" videoklippet okolom, az volt a lopós korszak kezdete. És ezek csak a bevezetők és a közjátékok, amiket - hacsak nem szólok - mindig érdemes átugrani. Ebbe nem számít bele a "Mic Checka" feldolgozása, amit "Cheka"-nak neveztek át. Nem akarom bántani a Das EFX-et, mert jó volt a daluk, de nem volt érdemes feldolgozni. Emellett ők sem nyomják jobban, mint annak idején a Das EFX, úgyhogy ennek sincs értelme. Majdnem minden dalban van olyan pillanat, ahol pontosan tetten érhető a koppintás. Zavaró, hogy ezek az általában oly kreatív arcok most nem tesznek mást, mint árucikkeket hoznak létre ahelyett, hogy tényleg kidolgoznák, amit kiadnak a kezük közül.

A másik, hogy mit keres itt a "How High", a "Well All Rite'Cha" és a "Big Dogs"? Azt gondolom, hogy akik szeretnék megvenni ezt a lemezt, már rendelkeznek a másik két lemezzel, amiken ezek a dalok is megtalálhatóak. Itt is azt a lustaságot érzem, amit az egész albumon. Mintha nem lett volna kedvük új anyagot felvenni, csak leültek volna szívni és közben régi felvételeket szedtek volna elő. De legalább az eredeti "How High"-t halljuk, nem azt az elrontott új változatot. Az életben nem fogok rájönni, miért hitte Erick, hogy illik ide a "Fly Robin Fly" hangminta.

Ha már Erickről beszélünk: ő is könnyelműen veszi az egészet. Túlságosan rászokott a céltalanul szóló ütemekre (például gondolhatunk a "4, 3, 2, 1"-ra), amiket mostanság hallunk tőle. Ide is becsempészett egy ilyen dalt. Bár jó tudni, hogy ez az egyetlen tőle és az igazat megvallva, még szinte jó is ("Y.O.U.", 4. szám), nem Erick és a többi producert kell okolnunk a lemez középszerűségéért. A két srác tehet az egészről.

Ezek az eredetileg ügyes srácok kidobtak egy olyan lemezt, ami teljességgel nélkülöz bármi emlékezeteset. Nem mondom, hogy nincsenek jó dalok, amiknek sikerül felidézniük a régi Red & Meth-érzést, a "How High" idejéből. Az olyan dalok, mint a Sermon funkja által felpörgetett első kislemez, a "Tear it Off", a Rockwilder szerezte és rettenetesen rövid "Da Rockwilder", a "1 2, 1 2" DJ Scratchtől vagy Red alkotása, a "The ?" mind figyelemre érdemesek, de ezek a jó pillanatok elvesznek a már túl sokszor hallott unalmas maszlagban.

És akkor jönnek a kötelező vendégszereplések. Hogy miért, nem tudom. Csak Red és Meth azok az MC-k, akikre szükség lenne ezen a lemezen. Ennek ellenére itt van Mally G, alias Jamal, a Def Squad kispados játékosa. Nem tudom, hogyan lehetséges, de felülmúlja Redet a "Dat's Dat Shit"-ben. Balszerencsénkre Young Zee az Outsidazből csak a refrénben jut szóhoz ahelyett, hogy teljes strófát kapna. A "Run 4 Cover" alatt jól sikerült RZA zenéje, de ezt ellensúlyozzák a vendégek, Streetlife (csak befurakodott, nem?) és - isten ments - az egyetlen Ghostface Killah. Ha már olvasgattad a kritikáimat, tudod, mit gondolok nagyképűsködő, ritmustalan szövegeléséről. Itt sem csalódunk benne. LL és Ja Rule vonyít és hülyeségeket beszél a "4 Seasons" alatt, bla-bla-bla...

És ilyen az egész lemez. Várd ki a kislemezeket, hátha a jobbik rész kerül rájuk. Vedd fel a dalokat a rádióból vagy akármi. Akkor már vegyél inkább füvet. Biztos vagyok benne, hogy Red és Meth is szívesebben tett volna így. Részemről remélem, túljutnak ezen a koppintós szakaszon. Ők ketten garancia voltak a minőségre. Ez megváltozott.